Koltai Tamás A képzelt betegrõl

Az új darab annyiban molière-i, amennyiben az emberi gyöngeségek fölszíne – a látszatok – mögé hatol.

Sz. Deme László a Veszedelmes viszonyokról

Az ancien régime korának és az örökös érzelmi bújócskának jelképeként a szereplõk tükrözõdõ felületeken suhannak, és lépnek át egyik jelenet tükrös dobogójáról a másikra.

Stuber Andrea a Tótékról

A legjelentõsebb friss dramaturgiai beavatkozás a mûvön az, hogy Vincze János megkíméli az Õrnagyot, aki ezúttal nem lesz négybe vágva. Életben és hatalmon marad.

Urbán Balázs a Vidéki Színházak Találkozója 2008-ról

Azt azonban ez az évad és ez a találkozó is pregnánsan mutatja, hogy a szétvert vidéki mûhelyek helyén csak szólamokban nõ népszínház; a valóságban jól vagy (gyakrabban) rosszul kivitelezett kommerciális produktumok sora bújik ki a romok alól.

Proics Lilla beszélgetése Keresztes Tamással

A figyelem tartás. Van, hogy azon kapom magam, akár színpadon kívül, hogy képtelen vagyok figyelni másokra – akkor tudom, hogy baj van.

Anger Zsolt helyzetértékelése és vitaindító kérdései

Ha választanom kellene társulaton alapuló vagy befogadó színház között, amely kérdés Hudi Lászlóéknak a Nemzeti Színházra benyújtott, sok vitát kiváltó pályázata kapcsán manapság sokszor felmerül, akkor azt mondom: társulat. Az említett pályázat ezt nem szükségszerûen zárja ki.

Kukorelly Endre a POSZT-válogatásról

Ha a játék közönséget teremt, mindenkit közönséggé teremt, magukat az aktorokat is, tehát nem éri meg a közönségnek – és ezáltal a közönséggel – játsza(doz)ni. De egyáltalán nem a véghetetlen sekélység versus feneketlen mélység az alternatíva.

Jászay Tamás A sasfiókról

Metternich folyton fortyogó, kitörni kész vulkán: Trill Zsolt alakításában vékony határvonal választja el a vadászkutya éberségét a paranoid önkényúrtól.

Rádai Andrea A konyháról

Az elõadás tágabb, az élet egészére vonatkozó rétegét elõször a közjátékban kezdi el érzékelni a nézõ, majd a szimbólumként értelmezhetõ motívumok, a baljós jelek egyre sûrûbben fordulnak elõ egészen a végkifejlet mély tragikumáig.

Koltai Tamás a Tranzitról

Az elõadás egy „folytathatatlan” ponton zenés drámára vált (Szemenyei János musicalesítette a prózában elmondhatatlant), hogy az eggyel magasabb fokozatú stilizáltság elviselhetõbbé tegye a vér nélkül – a „halál után” vagyunk – és groteszk színezete ellenére lehangolóan kegyetlen öldöklést.