A Színház- és Filmművészeti Egyetem a 2008/9-es tanévben új szakot indít, amelynek keretében fizikai színházi koreográfus-rendezőket képeznek. E szak kigondolója s az első osztály főnöke Ladányi Andrea, az egyetem mozgás tanszékének vezetője. Amikor az Európában egyedülálló képzési formáról először akartam beszélni vele, el kellett halasztanunk az interjút, ugyanis Zsótér Sándor felkérte Az öreg hölgy látogatásának főszerepére. Megértettem: ha táncosként ekkora prózai feladatot kap, teljes odaadással kell dolgoznia, s azt is, hogy a próbák néhány hetében semmi mással nem akart foglalkozni, csak szövegtanulással, Claire Zachanassian figurájának megformálásával. Így aztán az elsöprő sikert hozó premier után találkoztunk.

Koncz Zsuzsa felvétele

– Bár a fizikai színházról, illetve az induló szakról kellene beszélnünk, először a József Attila színházi mun­kádról kérdezlek: milyenek voltak a próbák, hogyan fogadtak a kollégák, miként tanultad meg a viszonylag bőséges szöveget?
– Négy hétig nem voltam magamnál. Zsótér ajánlata váratlanul ért, de személye hamar meggyőzött, hogy vállaljam el a szerepet. Azt kértem, három napig csak ketten dolgozzunk, hogy lássuk: megy-e ez nekem, s bármelyikünk még visszaléphessen. Vele és a súgóval beszéltem meg, miként kell szöveget tanulni. Zsótér felolvasta a darabot, én meg hallás után rögzítettem a dialógust. Egy hetembe került, amíg rájöttem, hogyan tudom legkönnyebben elsajátítani a szöveget. Nem magoltam, hanem helyzethez, partnerhez kötöttem a párbeszédet. Mivel a többiek már előbbre tartottak, és teljes szövegtudással próbáltak, arra törekedtem, hogy ne akasszam meg a munkájukat, így először a velük való jeleneteket próbáltam megtanulni. Arra külön kellett rájönnöm, hogy az ő végszavaikat is tudnom kell. Mindenki maximálisan segített, de senkivel nem beszéltem. Zsó­tér felolvasása jelentette a zsinórmértéket. Nagyon figyelte, hogy hol tartok, s annak megfelelően instruált. Kikapcsoltam a külvilágot, a mobilomat is csak a legvégső esetben vettem fel. Olyan mértékben kellett koncentrálnom a próbákon és az előadáson, amilyenre táncosként is csak nagyon ritkán kényszerültem, legutóbb a Mandarinban. S bár semmi látványos mozgást nem végeztem, elképesztő izomlázam volt attól a tartástól, amely ugyanolyan belső fizikai munka eredménye, mint egy egész estés táncszínházi előadás főszerepe.
– Ezzel visszacsatoltál beszélgetésünk tulajdonképpeni témájához, tehát mindenekelőtt tisztázzuk: mi az az új szak, amely fizikai színházrendezőket-koreográfusokat bocsát ki?
– Ez a rendező szakon belül egy osztatlan, egységes képzésű, tíz féléves szak lesz, amelyet nemrég akkreditáltak. Eddig a rendező szakon színházrendező vagy zenésszínház-rendező végezhetett, ezután lesznek fizikai színházrendezők-koreográfusok is.  
– Az elnevezés egy összetett foglalkozásra utal? Azaz nem koreográfusokat és nem rendezőket képeztek, hanem olyan valakiket, akik egyszerre ezek is meg azok is?
– Az indítandó szak Magyarországon és nemzetközi szinten is egyedülálló kezdeményezés. Az új szakkal nem akarunk sem a Táncművészeti Főis­ko­lán vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen eddig zajló, klasszikusnak nevezhető koreográfus- vagy színházikoreográfus-oktatással, sem a hagyományos rendezőképzéssel konkurálni. Egy kortárs, folyamatosan és dinamikusan változó művészet alkotóinak képzését kívánjuk bevezetni.
– Ez lenne a fizikai színház. Az utóbbi időben egyre többen – hogy csak Horváth Csabát, Goda Gábort, Ju­ro­nics Tamást említsem – használják ezt a fogalmat előadásuk műfaji vagy stiláris meghatározásakor. Valójában mit takar az elnevezés?
– A fizikai színház fogalma és gyakorlata ma Magyarországon még nem vagy alig ismert, ugyanakkor több évtizedes nemzetközi múlttal rendelkezik. Kialakulására jelentősen hatott (főleg Kelet-Európában) Mejerhold és Grotowski munkássága, illetve az olyan színházi alkotóké, mint Bob Wilson, Pina Bausch vagy Nagy József. A gyökerek azonban még mélyebbek, a commedia dell’artéig vagy az ázsiai színházi és táncformákig (nó, kabuki, bunraku, butó) nyúlnak vissza. A fogalmat a DV8 együttes kezdte használni a maga színházi munkájára, tulajdonképpen ebből nőtt ki.
Ennek alapján a fizikai színház több különböző stílusirányzat gyűjtőneve. Magába foglalja a kortárs tánc irányzatait (angolszász gyakorlat), az akrobatikus képességeket, a maszk használatát, cirkuszi elemeket (francia, kanadai iskolák), mozgásszínházi formákat, a test mint kifejező- és alkotóeszköz magas fokú, koncentrált és kreatív használatát, de a beszédet is.
– Tekinthetjük ezt valamiféle továbbfejlesztett táncszínháznak?
– Nem szeretnék túlzottan belegabalyodni műfaji kérdésekbe, ugyanis nagyon nehéz megkülönböztetni, mondjuk, a táncjátékot, a tánc- és a mozgásszínházat, hiszen az egyes típusokra jellemző formák és eszközök tisztán és kizárólagosan egyetlen előadásban sem érhetők tetten. A fizikai színháznak nincs pontosan definiálható kerete, stílus- és szabályrendszere, mégis meg kell különböztetni a táncszínházi, koreografikus alkotásoktól, mert az előbbinél a produkció az alkotók kreativitásán, improvizatív készségén alapszik, s végső formáját csak az előadáson nyeri el. A fizikai színházban a test, a hangok, a beszéd, a zene, a különböző mozgásformák, a vizuális és auditív elemek egységes koncepció alapján hatnak egymásra, és egészítik ki egymást.
– Összművészeti termék tehát, amely – ahogy szavaidból kiveszem – a tánc- és a szószínház határmezsgyéjén helyezkedik el.
– Ennél gazdagabb és komplexebb jelenségről beszélünk. A fizikai színház a táncszínházból indul ki, de el is különül tőle. A táncszínházban a produktum a rendező és koreográfus terméke, a fizikaiban pedig közös improvizáció során születik. A végeredményt persze a vezető alkotó rögzíti, ő dönt a belső arányokról, az egészről, de a részleteket a játékos teremti. A fizikai színház nem koreografált színház, hanem műhelymunka. Az egyik egy ember alkotó fantáziájából születik, a másik közös munka alapján. Az egyik koreográfus-központú, a másik centrumában az együttes áll. Az egyik döntően tánc, s ha abban valaki megszólal, az elsősorban zenei effektus, a másikban a szó és a mozdulat egyenrangú összetevő.
– Az improvizációs technika és a műhelymunka sok más előadástípusra is jellemző. Eltér-e ezekétől a fizikai színház metódusa?
– A fizikai színház lényege: a helyzeteket olyan mélységig szedik szét, hogy az adott és szükséges állapotot, érzést vagy indulatot már csak testtel, csak mozgással lehessen kifejezni. Másfelől közelítve: a szereplő csak akkor szólal meg, ha úgy érzi, hogy az adott pillanatban nélkülözhetetlen a szó. Ha ezt nem érzi, nem használ szöveget, csak kiindulási alapnak tekinti. Ha, mondjuk, mi ketten veszekszünk a konyhában, és én beülök az asztal alá, ebből a mozzanatból kiderül, hogy milyen karakter vagyok, milyen állapotba kerültem, s csak akkor szólalok meg és sikítok egyet, vagy küldelek el a fenébe, amikor az asztal szétverése vagy a tányérok lesöprése már nem képes kifejezni azt, amit az emberi hang igen. 

Koncz Zsuzsa felvétele

Vagy egy másik példa: Az öreg hölgy egyik nyilvános főpróbáján az első monológomból kihagytam néhány mondatot. Ez önmagában nem lett volna olyan nagy baj, de a szöveg alatt zene szól, illetve a jelenet szereplői énekelnek, tehát a hangosítóknak és a többieknek egy zenei tracket ugraniuk kellett. Ezt tökéletesen megoldották, de a szünetben természetesen erről beszélt mindenki. Én hitetlenkedtem, az ellenkezőjét bizonygattam, sőt, Zsótér és Ungár Juli sem vette észre a hibát, mert a testem, az, ahogy álltam, a feszült tartás „eljátszotta" azt, amit a szöveg jelentett. Az állapotom ugyanaz volt, mintha beszéltem volna.
– Ez tehát a fizikai színház…
– Nem lehet azt mondani, hogy a fizikai színház csak ez vagy az. Az alkotótól függ, hogy a produkció a verbalitásból indul-e, s onnan jut el a mozdulatig, vagy a testből fogalmaz, és találja meg a szükséges szöveget, hogy rumbára vagy Sosztakovics zenéjére készül-e, s ezen belül milyen stílus formálódik ki. S persze a fizikai színházban (is) a képzőművészeti fogalmazás, a vizuális és audiotechnika ugyanolyan fontos, mint a test.
– Hogyan lehet egyetemi keretek között felkészíteni a jelentkezőket arra, hogy e nagyon képlékenynek tűnő, speciális színházi forma alkotó művészei legyenek? Van-e olyan külföldi példa, amelyet tanulmányozva kialakítottátok az új szakirány tantervét, metodikáját? 
– Nemcsak hazánkban, de másutt sincs példa arra, hogy kizárólag fizikai színházi alkotókat képezzenek. Több külföldi magán- vagy állami intézményben viszont leendő előadóművészeknek oktatják a fizikai színház alapjait, metódusát. Általában kétéves alap-, illetve erre épülő posztgraduális stúdiumokat szerveznek a hallgatóknak. Természetesen ezek legtöbbjének módszertanát tanulmányoztuk. Rengeteg könyvön és szakcikken rágtuk át magunkat, sok szöveget fordítottunk, hiszen magyar nyelven e területnek nincs irodalma.
Tanulmányainkra és művészi munkánkra alapozva úgy döntöttünk: mi nem előadókat akarunk felkészíteni, hanem – egyedülálló módon – elsősorban szuverén alkotók komplex képzésére vállalkozunk. Mivel az alkotói folyamatban nem válnak el az elő-adói, rendezői és koreográfusi képességek, mindhárom terület képzését egyaránt fontosnak tartjuk. Ez azt jelenti, hogy hallgatóinknak – mivel e szakirány a rendezői szakhoz tartozik – teljesíteniük kell a rendezői szak alapkövetelményeit éppen úgy, mint a koreográfusiét, sőt, részt kell venniük a mozgás tanszék óráin is.
– Többes számban fogalmazol. Kik a segítőid?
 – Nem segítőim vannak. Négy egyenrangú mesterre bízom az oktatást. Négy, nemcsak alkotóként, de pedagógusként is kiváló művészre. Az oktatási idő hatvanöt százalékát kitevő gyakorlati, szakmai munkát két hónapos kurzusrendszerben Horváth Csaba, Lukáts Andor, Nagy József és Zsótér Sándor fogja vezetni. Hogy ez a négy ember hogyan fog dolgozni, s én miként tudom őket segíteni, az még kialakulatlan. De van egy irányvonal, e mentén kell közösen haladnunk.
– Nem akármilyen tanári kar! S mi lenne az a bizonyos irányvonal?
– Az első három évben az oktatás irányított keretek között történik, a hallgatók fizikai, stiláris, improvizációs képességét, kreativitását fejlesztjük az említett mesterek vezetésével, illetve a mozgás tanszék már ismert kurzusrendszere alapján. E három évben a befogadásra, a képességfejlesztésre, az elméleti felkészülésre, a mesterek, illetve egy-egy meghívott külföldi alkotó irányítása melletti munkára helyeződik a hangsúly. A képzés második szakaszát jelentő két évben viszont mindenkinek önálló alkotásokat kell létrehoznia. A tanárok a két hónapos kurzusok tematikáját az oktatási cél szem előtt tartásával szabadon alakítják ki, s a tanultakról a hallgatók a kurzusokat záró nyilvános, színházi körülmények között bemutatandó vizsgaelőadáson „számolnak be". Az arra érdemes előadásokat persze műsoron is akarjuk tartani. Szeretnénk, ha az elméleti oktatás menete az eddigi gyakorlathoz képest jobban igazodna a szakmai oktatáséhoz, ha a lehetőségekhez mérten maximálisan megvalósulna az integrált oktatás. Arra gondolok, hogy például a dramaturgia, a hangképzés, a vizuális művészetek, a dráma- és színháztörténet stb. tanítása az éppen zajló kurzushoz illeszkedne.
– Kik jelentkezhetnek erre a kemény munkát igénylő szakra, s milyen felvételi követelményeknek kell megfelelniük?
– Bárki. Mivel megszűnt a korhatár, akár te is jöhetsz. Nem követelmény a táncos előképzettség sem. A felvételi háromfordulós. A jelentkezőknek a rendezői és koreográfusi szak esetében szokásos műveltségfelmérő írásbeli után szöveges és táncos kreatív feladatokat kell megoldaniuk, s akik e két vizsgán túljutnak, négyhetes workshopon vesznek részt a négy mesterrel. Ott derül ki, hogy ki milyen kreatív, mennyire lesz képes teljesíteni azokat a követelményeket, amelyek öt éven át a hallgatókra várnak.
– Mégis kikre számítasz a felvételin? 
– Olyan kreatív, valamely mozgásformában (tánc­művészetek, harcművészetek, sport) különlegesen tehetséges fiatalokra, akik magas színházi, zenei és vizuális műveltséggel, érdeklődéssel rendelkeznek. Meg olyanokra, akik már elvégezték a koreográfusi vagy rendezői szakot, s most másoddiplomásként visszajönnek. S mivel a szak nemzetközileg egyedül­álló, külföldi hallgatók részvételére is számítok.
– Mire jogosít majd az itt megszerzett diploma?
– A szak célja, hogy a felvett hallgatók csoportját ne csak egy, a diploma megszerzéséért tanuló osztályként kezeljük, hanem egy lehetséges társulatként is. A szak ugyanis a valódi felnőtt-művészképzés olyan bázisa lehet, ahol az öt év alatt a hallgatók különböző ambíciói és képességei bontakozhatnak ki, így elvégzése után az alkotói, előadói pálya különböző szegmenseiben helyezkedhetnek el. Nem minden­kiből lesz alkotó; az itt szerzett tudást előadó­mű­vészként is lehet kamatoztatni.
Akik viszont elvégzik a 3 + 2 évet, azok a hagyományos színházi struktúrán belül készíthetnek önálló alkotásokat, melyek termékenyítőleg hathatnak a prózai és a zenés színházi munkára; önállóan vagy társalkotóként vehetnek részt színházi, táncszínházi munkákban; saját társulattal hozhatnak létre egyedi érvényű alkotásokat az egyre szaporodó kortárs színházi, táncszínházi műhelyekben; korszerű ismereteik, képességeik, szakmai, elméleti és gyakorlati képzettségük, átfogó látásmódjuk révén valódi eséllyel léphetnek fel külföldön mint előadók vagy alkotók. S természetesen körükből kerülhetnek ki a következő generációk oktatói is. 

Az interjút készítette Nánay István